1. fejezet - Ébredés

Konbanwa! ^-^

 Először is: nagyon szépen köszönöm, hogy már a prológus alapján hárman feliratkoztatok! Álmomban sem gondoltam volna ezt! Imádlak titeket! *-* De témára: szóval, majdnem két hét után (sokkal többnek éreztem) végre meghoztam az első fejezetet! Nem is mondok semmit róla, olvassátok el, remélem tetszeni fog! Jó olvasást!

Üdv: Lucy <3

1. fejezet- Ébredés

A ház tetején ülve nézem a gyönyörű naplementét, mint minden este. Ameddig a szem ellát, fenyőerdő mindenütt. Ez a nap legszebb időszaka. A rozoga kéménynek dőlve figyelem az állatokat, ahogy az éjszakára készülnek. A vadlóménes ma is itt legelészik békésen a tisztás szélén, a nemrég született kiscsikó, Melody édesen szökdécsel anyja mellett. A kanca halkan nyerítve figyelmezteti, hogy nem sokára tovább indulnak, hiszen a Nap már szinte teljesen eltűnt a fák mögött, és a ménes nem kockáztatja meg, hogy az éjszakát nyílt terepen töltse. A közeli patakban egy verébpár fürdőzik, kiélvezve a Nap utolsó sugarait is. 

Egy denevér szárnyának suhogását hallom a fejem fölül, az erdő mélyéről egy bagoly huhogva köszönti a tájra leereszkedő sötétséget. A ménes elindul, vissza a biztonságot nyújtó fák közé. A csikó nyerítve búcsúzik a tisztástól, a háztól, tőlem. Lemászok a tetőről a fal repedéseibe kapaszkodva. Egy a falból kiállóéles kődarab felsérti meztelen bőrömet, de épp csak egy apró karcolással gazdagodok, így nem foglalkozok vele. Leugrok a földre, aztán mosolyogva intek Melody-nak, aki máris anyja után üget. A verebek visszaszállnak a fészkükre, és én is belépek a házba. Éppen lehajolok a takarómért, mikor mozgást hallok magam mögül. Megfordul a fejemben, hogy talán Melody jött vissza, de el is vetem az ötletet, hiszen az anyja nem hagyná egyedül. Gyanakodva fordulok az ablak felé. Még épp látom, ahogy a leskelődő férfi lehúzza a fejét, és sietősen távozik.

Késő este számomra ismeretlen eredetű zaj ébreszt fel. A magas fenyőfák elvesztették megnyugtató, mélyzöld színüket, kéken és pirosan villognak. A világ teljesen átalakult körülöttem, az éles, vijjogó hang bántja a fülemet, nem tudom kivenni miatta a ház körül kiabáló emberek szavait. Megrémisztenek az idegen zajok. Fekete anyagba tekert kezeimmel átkarolom a térdemet, és próbálom kizárni a fejemből a közeledő emberek által keltett zajt, de hiába. Összeszorított szemmel hallgatom, ahogyan a különös, kék egyenruhát viselő alakok besétálnak a házba, miközben nyugtatni próbálnak engem. Hangjuk azonban nem jut el a fülemig. Közelségük megrémít, győzködni próbálom őket. Ne jöjjenek közelebb, nem akarok fájdalmat okozni… De nem törődnek a tiltakozásommal, egyre többször érnek hozzám, én pedig remegek a félelemtől. Az egyik férfi a karom után nyúl, és elkezdi lefejteni a fekete anyagot a kézfejemről.

- Ne nyúljon hozzá! - kiáltanám hangosan, de a hosszú ideig tartó hallgatás után a hangszálaim nem engedelmeskednek, csak erőtlen, rekedtes suttogásra futja tőlem. Felugrok, és a legtávolabbi sarokba menekülök, kezeimet magam mögé rejtem. A szememből könnyek folynak. A körém gyűlő alakok sajnálkozva bámulnak, és egyre közelednek hozzám. Szédülni kezdek, a lábaimból elszáll az erő, és összerogyok a padlón. Nem veszítem el az eszméletemet, de nem is vagyok egészen magamnál. Sötétszürke ködben lebegek. Halványan eljut a tudatomig, hogy valaki felemel a földről, egy darabig a karjaiban visz, aztán valami puha felületre fektet. Hangokat hallok magam körül, azt suttogják, hogy most már nem kell félnem, jó helyen vagyok, minden rendben lesz. Megnyugtató szavaik ellenére rettegésem nem hagy alább, a számomra ismeretlen környezetben túl sok új inger ér. Sokkos állapotba kerülök, és végül hagyom, hogy a szürke köd elborítson. 

Résnyire nyitom a szememet, de mindent beburkol az éjszaka megnyugtató sötétsége. Álmosan a másik oldalamra fordulok, és hagyom, hogy az álmok magukhoz vonzzanak.

Egy pillanattal később kipattan a szemem, ahogy az agyamat elöntik az emlékek. A naplemente, az állatok, Melody, aztán a házba betolakodó emberek, a férfi, aki megpróbálta lefejteni a kötést a kezemről, minden. Ezzel párhuzamosan orrfacsaró gyógyszerszagot is érzek, amitől a rossz előérzetem 10%-kal rosszabb lesz. Hol vagyok? Mi történt? Kik voltak azok az emberek? Hogy találtak rám? Hogy kerültem ide?

A szobába belépő fehér ruhás nő azonban a kérdések helyett csak a szoba sötétségét oszlatja el, mikor megnyom egy kapcsolót az ajtó mellett. A hirtelen fényesség miatt pár másodpercig csak vakon pislogok, aztán elkezd kirajzolódni előttem a környezetem képe.

A fehér falak mellett fehér bútorok sorakoznak. A hófehér ágy, amin fekszem, éppen a fehér ajtóval szemben található. A világoskék padló jelenti az egyetlen színfoltot ebben a túl tiszta szobában. 

Az őszülő, szemüveges nővér közelebb lép hozzám, rápillant az ágyam mellett lévő monitorra és fáradtan rám mosolyog.

- Szia, kislány - mondja kedvesen. Én Berta vagyok. Téged hogy hívnak? - nem válaszolok, csak félősen összehúzom magam a takaró alatt. - Na, nincs semmi baj. A kórházban vagy, jó helyen. Most már nem kell félned. Nem akarod elmondani, hogy kerültél abba a faházba? Ha nem, hát nem, én nem erőltetem. Beengedem hozzád a rendőr bácsit, majd ő kikérdez téged. - Ezzel megfordul, és kimegy a szobából. 

A fehér plafont bámulva fekszem az ágyon. A folyosóról halk szóváltás szűrődik be, Berta nővér egy férfival vitatkozik. Kizárom a fejemből a zajokat, erősen megmarkolom magam alatt a hószínű lepedőt, lehunyom a szememet, és magam elé képzelem az erdőszéli faház kandallójában égő tüzet. Ez általában megnyugtat, de most csak arra emlékeztet, hogy nagyon messze vagyok azoktól a lángoktól. Könnyek csurognak a szememből, ahogy dacosan magam elé suttogom: Haza akarok menni! Haza akarok menni…

A hófehérre mázolt ajtó újra kinyílik. Egy nagydarab férfi lép be rajta, nehézkesen lépked felém. Megismerem, egyike azoknak a kék ruhás embereknek, akik idehoztak. Remegve csúszok az ágy végébe, átkarolom a térdeimet, lehajtom a fejemet, és olyan kicsire húzom össze magam, amilyenre csak tudom, mintha abban reménykednék, hogy a férfi nem vesz észre engem.

- Szerbusz - dörmögi mély, de barátságos hangon. Felemelem fejem, épp csak annyira, hogy rá tudjak nézni. A mosolya biztató, de a háta mögé rejtett kezében bármit tarthat.

-Képzeld, hoztam neked valakit! - nevet. - A faházban találtam, és nagyon magányosnak tűnt nélküled. Kössünk egyességet! Te válaszolsz két kérdésemre, én pedig odaadom neked, amit hoztam. Rendben? - aprót bólintok. - Nagyszerű! - mosolyog a rendőr. - Akkor, az első kérdésem: mi a neved?

- Hi… Hinote - mondom félősen, bizonytalan hangon. Nagyon szeretném tudni, mi van nála, de lehet, hogy ő is bántani akar. Vagy ami még rosszabb, leveszi a fekete kötést a kezemről.

- Furcsa név. Jöhet a második kérdés? Hány éves vagy?

- Hét ősszel ezelőtt születtem. Azt hiszem, de nem biztos, hogy jól számoltam ki - eszembe jut a faházfalába vésett hosszú vonal, aminek a segítségével az évszakok változását számoltam. Elönti a szívemet a honvágy, de szerencsére a férfi előhúzza a kezeit a háta mögül, ezzel elterelve a figyelmemet.

- Megérdemled - mosolyog rám. 

Elég egy pillantást vetnem az ’ajándékra’, és a mackószerű férfi máris kiérdemli azt, amit szinte senki sem tudott elnyerni: a bizalmamat.

- Flame! - kiáltom boldogan, miközben a karjaimba kapom az apró, remegő állatot.

- Ugye, tudod, hogy nagyon… khm… különleges? - kérdezi elgondolkodva a rendőr. Tekintetemmel végigsimítok a testem ismerős melegétől megnyugodott, már-már álomba merült barátomon. A kis görény vörös szőrével szinte eltűnik bozontos hajamban, csak világító piros szemei tűnnek ki, mikor rám pillant, majd kényelmesen befészkeli magát a bölcsőt formáló karomba.

- Amióta az eszemet tudom, mindig velem volt, még azután is, hogy anya elment. Azt kérte tőlem, hogy vigyázzak rá, cserébe Flame majd vigyáz énrám.

- Értem. Ez mikor történt? - érdeklődik kedvesen a rendőr, miközben a vastag, barna kabátjának a zsebéből egy noteszt és tollat húz elő.

- Nem tudom pontosan. Még egész kicsi voltam, de azt hiszem, úgy négy ősszel ezelőtt lehetett - a férfi feljegyez valamit a noteszába, és közben azt dörmögi:

- Négy ősz, értem. De hiszen a görény alig fél éves lehet…

- Ó, Flame nem közönséges! - háborodok fel, mire az említett ijedten felkapja a fejét. Egy megnyugtató simogatás után nyugodtabb hangon folytatom. - Ő varázslatos. Anya azt ígérte, hogy ha már neki el kell mennie, Flame akkor is mindig velem marad. Mindig úgy mesélte, hogy olyan volt, mintha nem is egy, hanem két kisbabája lett volna - szeretettteljesen pillantok a legjobb barátomra. - Mi ketten mindig ugyanolyan gyorsan nőttünk, egyszerre tanultunk meg dolgokat. Még az első tejfogaink is ugyanakkor estek ki, anya meg is őrizte őket egy kis dobozban. - Hirtelen elkomorodok, mikor eszembe jut, hogy minden ott maradt a faházban. A honvágyam újra visszatér. - Mondd, bácsi, mikor mehetek vissza?

- Hova szeretnél visszamenni? - kérdezi értetlenül, pedig szerintem egyértelmű a válasz.

- Haza, az erdőbe, a faházba, Melody-hoz és a többiekhez.

- Melody? - kapja fel a fejét. - Ő a rokonod?

- Nem, ő az egyik idén tavasszal született kiscsikó.

- És mondd csak, nem laktak veled mások a faházban?

- Mióta anya elment, csak ketten vagyunk Flame-mel. De ez így jó nekünk. Bácsi, én szeretnék hazamenni! - könnyes szemekkel szorítom magamhoz a kis görényt. Ő az egyetlen, aminek köze van az otthonomhoz ebben a túl tiszta, hófehér szobában.

Az ajtó kinyílik, és a kicsit ellenszenves Berta nővér néz be.

- Rendőr úr, most hagyja pihenni a lányt. Sok mindenen keresztülment, aludnia kell, és a doktor úr azt kérte, hogy fürdessem is meg a kis beteget.

- Hát, akkor, szerbusz, Hinote - a jóllakott medvére emlékeztető férfi nagyot nyögve feltápászkodik a fehér székről. - Vigyázzatok egymásra Flame-mel! - mosolyogva int, és kimegy a szobából. 

- Gyere! - Berta nővér türelmetlenül vár, amíg lemászok a számomra igen magas ágyról, majd egy ajtóhoz vezet, amit eddig észre sem vettem, színével eltűnik a fehérre meszelt falban.

Egy halványkékre festett szobába megyünk. A közepén egy hatalmas lavór áll, benne még gőzölög a forró víz. Berta nővér leveszi róla a hófehér, kórházi hálóinget, aztán a kezem után nyúl.

- Aztán gyorsan fürödj meg, mert várnak rám a betegek. De előbb vegyük le azt a kötést a kézfejeidről, egyébként is koszos már.

- NEM! - sikítom teli torokból. - Ne nyúljon hozzá! - visszarohanok a szobámba, és a takaró alá bújok.

- Nem, nem, nem! - ismétlem makacsul. A nővér a szemeben ijesztő, erőszakos szörnyeteggé válik, nem akarom, hogy közelebb jöjjön. Kiabálni kezdek. Távolról hallom, hogy kinyílik egy ajtó, és erős kezek az ágyhoz nyomnak, aztán elvesztem az eszméletemet.

Félálomban lebegek, jóleső melegség öleli körbe a testemet. Hallom a faház kandallójában égő tűz ropogását, szinte érzem a fenyőgallyak füstjét az oromban, ahogy a téli hidegre, a karácsonyra emlékeztető illat belengi a házat. Anya simogatását érzem a vállamon, Flame pedig itt fekszik a hasamon.

A füst hirtelen megváltozik. Csípős, orrfacsaró szaga a tüdőmbe árad, köhögnöm kell tőle, és hosszú másodpercekig nem kapok levegőt. Kiáltani akarok, de valaki megelőzött: dobhártyaszaggató sikolyt hallok magam mellől, amitől kipattannak a szemeim. Ez már nem álom. A látvány egy pillanat alatt teljesen felébreszt, és visszaránt a kegyetlen valóságba.

U. i.: Igen, elég furán lett vége, remélem sikerült kíváncsivá tennem titeket:) 
A következő rész körülbelül két hét múlva érkezik!